José Luis Iguarán, a Wayuu indiánus közösség tagja, mindennapjaiban szembesül a megújuló energia térnyerésének hatásaival La Guajira északi részén, Kolumbiában. Amikor kilép otthonából, tíz hatalmas szélturbina sorakozik előtte, amelyek a kaktuszokkal borított tájon át a Karib-tenger felé nyúlnak. A Wayuu népcsoport, amelynek Iguarán is tagja, évszázadok óta él ezen a száraz félszigeten, ahol kecskéket legeltetnek, földműveléssel foglalkoznak, sót bányásznak és halásznak. La Guajira rendkívül erős szelei révén most Kolumbia megújuló energiaforrásokra való áttérésének középpontjává vált. Ez a zöld ambíció azonban nem mentes a helyiek ellenállásától és reflexiójától, hiszen a területük szorosan összefonódik kultúrájukkal, hagyományaikkal és a természettel való mély kapcsolatukkal.
Iguarán megjegyzi, hogy a szélturbinák megjelenése drámai változásokat hozott a tájban: „Felébredsz, és hirtelen már nem látod a fákat. Ehelyett a turbinák látványa és zaja fogad.” A közössége most megosztja földjét a Guajira 1 nevű szélerőművel, amely Kolumbia két működő szélerőművének egyike. Jelenleg további 15 szélerőmű építése zajlik La Guajirában, és már tervezik újabbak létesítését is. „Éjszaka a turbinák zaja megzavarja az álmainkat. Számunkra az álmok szentek” – teszi hozzá Iguarán.
A Wayuu közösség körülbelül 380 000 főt számlál Kolumbiában és Venezuelában, sajátos hagyományokkal és hiedelmekkel rendelkezik. Az álmok a szellemi világ hídját jelentik, ahol ősök üzenetei érkeznek, amelyeket a családok értelmeznek. A kulturális zűrzavarok ellenére Iguarán úgy véli, hogy a Guajira 1 projekt hasznot hozott közösségének. Az Isagen nevű kolumbiai energiacég, amely a projekt mögött áll, tiszta ivóvizet, jobb utakat és masszív téglaházakat biztosított számukra, amelyek a hagyományos sárból és kaktuszból készült lakások helyére kerültek. Az Isagen, amely a kanadai Brookfield tulajdonában áll, évente díjat fizet három helyi közösségnek a szélerőmű működéséért, az éves villamosenergia-bevételek egy százalékát, valamint a szén-dioxid-kibocsátás kompenzálására szolgáló szén-dioxid-kreditek értékesítéséből származó 20%-ot.
Bár Iguarán optimista a projektek jövőjét illetően, nem mindenki osztja az örömét. Aaron Laguna, egy Wayuu halász, aki a Cabo de la Vela tengerparti faluban él, elmondja, hogy a szélerőművek bár tiszta energiát termelnek, megosztottságot okoznak a Wayuu közösségek között. Az ő közössége jelenleg konzultációt folytat egy közeli szélerőművel kapcsolatban, és az eddigi tapasztalatok alapján sokan panaszkodnak az átláthatóság hiányára, a rossz kompenzációra, a kulturális normák tiszteletben tartásának hiányára és a korrupcióra. „Rossz tárgyalásokat folytatnak, és az erőforrásokat, amelyeket nekünk adnak, nem kezelik jól a helyiek” – fűzi hozzá Laguna.
Ezek a problémák konfliktusokhoz vezettek az energiacégekkel, és a Wayuu közösségeken belül is feszültséget okoztak. Vannak, akik ellenzik a projekteket, míg mások úgy érzik, hogy kizárják őket az olyan tárgyalásokból, amelyekből hasznot húzhatnának. Joanna Barney, a kolumbiai Indepaz kutatóintézet környezetvédelmi, energia- és közösségi igazgatója megjegyzi: „Még mindig él a köztudatban az a nézet, hogy ha zöld, akkor automatikusan jó.” Az Indepaz alaposan kutatta az energiatüzelés átállásának hatásait a Wayuu közösségekre. „Kolumbiában nincs szilárd jogi keret az környezeti hatások megfelelő értékelésére – a társadalmi hatások pedig mérhetetlenek.”
A helyzet komoly aggodalomra ad okot, hiszen a szélerőművek építése körüli konfliktusok megnehezítik a vállalatok számára a beruházásokat. Az AES Colombia például, amely a legnagyobb szélerőmű-klasztert fejleszti La Guajirában, hangsúlyozza, hogy nyitott párbeszédet folytat a közösségekkel, és tisztességes kompenzációt kínál, valamint biztosítja a tiszta ivóvizet és a szén-dioxid-kreditek részvényeit. Federico Echavarría, az AES Colombia vezérigazgatója azonban figyelmeztet, hogy a jó közösségi kapcsolatok önmagukban nem elegendőek: „Nem tudjuk ezeket a projekteket egyedül megvalósítani. A kormánynak segítenie kell a közösségek közötti konfliktusok megoldásában.”
A Cabo de la Vela szeles tengerpartján Laguna elmondja, hogy La Guajira történelmileg elhanyagolt terület volt az állam részéről. Az oktatás és az egészségügy gyenge, a legtöbb vidéki közösség nem rendelkezik folyóvízzel. Sokan még mindig órákat gyalogolnak naponta, hogy vizet gyűjtsenek a jagüeyekből – esővízzel feltöltött tározókból. Közössége rendelkezik egy kis sósvíztisztító üzemmel, amely friss vizet termel, és szeretné, ha a közeli szélerőmű tervezője kibővítené ezt az üzemet, hogy még több helyi lakos részesüljön az előnyökből. Bár sokan a fejlődésről beszélnek, ő egy fennmaradó ellentmondásra mutat rá: „A legrosszabb az, hogy nem kapunk még egyetlen kilowattot sem az itt termelt elektromos áramból” – mondja. A tervek szerint a szélerőmű villamos energiáját máshová küldik, és a falu továbbra is generátorokra lesz utalva, legalábbis a középtávon. Míg a jövő tiszta energia szempontjából fényesnek tűnik, sok Wayuu közösségi tag még mindig aggódik, hogy sötétben maradnak.
